A paraziták példák az organizmusokra

Paraziták - mit érdemes tudni róluk?

Parazita kultúra 1. Az es évek elején meghívást kaptam egy nemzetközi művészettörténeti tanácskozásra, melynek az volt a témája, hogy meghalt-e az avantgárd, illetve, hogy milyen esélyei vannak manapság a szubverzív művészeti a paraziták példák az organizmusokra.

a paraziták példák az organizmusokra férgek legzese

A kérdés akkor zavarba ejtett, hiszen a válasz annyira egyértelműnek tűnt számomra, hogy hirtelen nem is tudtam, kell-e, érdemes-e erről bármit is mondanom. Elvégre még a kívülálló számára is nyilvánvaló, hogy az avantgárd művészet, amely egykor a "régi ember", a polgári értékrend, az egész hagyományos társadalmi szerkezet elleni heves tiltakozásként jelent meg, mára már "csak művészet", amit a polgárság rendszerint önnön dekorálására használ.

A véletlen azonban úgy hozta, hogy akkoriban került a kezembe egy cikk a komputervírusokról, melynek szerzője az a Fred Cohen volt, aki ban, tehát épp a rettegett HIV-1 nevű kórokozó felfedezésének évében útjára bocsátotta az első "hivatalos" számítógépes vírust. Noha Cohen "népszerűsítőnek" szánt ismertetőjéből alig értettem valamit, hatására mégis különös gyanúm támadt: az avantgárd minden józan becslés ellenére mégsem halt meg, hanem szellemisége észrevétlenül átszivárgott a művészetből a számítógépek világába.

Betekintés: Dr. Szedlák-Vadócz Valéria - Táplálkozás és egészség

Sejtésem először is azon alapult, hogy a komputerkalózok kétségtelenül felforgató tevékenységet folytatnak, felforgatóbbat, mint bármely avantgárd mozgalom századunkban: behatolnak a nagy komputerrendszerekbe, s ott akkora kárt okoznak, amit pénzben szinte ki sem lehet fejezni.

Hogy csak egyetlen, bár későbbi példát említsek, a Fülöp-szigetekről indított Love Letter vírus, amely ben hat óra alatt végigsöpört Európán és az Egyesült Államokon, közel hárommillió számítógépet fertőzött meg, a keletkezett kár pedig szakértői becslések szerint több mint nyolcmilliárd dollár.

Akárcsak az avantgárd, enterobiosis gyógyszeres kezelés számítógépes kalózkodás is mozgalmi jellegű, jobbára internacionális, nihilista és persze igencsak erkölcstelen.

A virális programokban fontos szerepe van a véletlennek - amit már a dadaisták is istenítettek - humor is akad benne bőven, maga a komputervírus pedig, miként az es évek domináns művészeti irányzata, tulajdonképpen nagyon is konceptuális: racionális agymunka eredménye, méghozzá adott esetben igen magas szintű agymunkáé.

S tényleg, alig kellett néhány évet várni, hogy az analógia máris valóságossá váljék, hiszen a concept art mintájára ben Concept néven tűnt fel egy új számítógépes kórokozó.

Testünk figyelmeztet

A fertőzés és az azzal járó betegség régi jó metafora a művészetben, különösen az orosz avantgárdban. Már Lev Tolsztoj azt állította, hogy a művészet, akár a betegség, fertőzés útján terjed. Az ember azt hiszi, hogy csupán szavakat olvas, képeket a paraziták példák az organizmusokra vagy zenei hangokat hallgat, de titokban megfertőződik, s csak jóval később veszi észre, hogy annyira megváltozott az élete, mintha megbetegedett volna. Tolsztoj szerint vannak rossz betegségek, melyek az embert őrületbe, féktelen kicsapongásokba, belső összeomlásba vagy akár a halálba kergetik, de vannak jók is, melyek rombolják ugyan a testet, de a lélekre gyógyító hatással vannak.

A művészet, ha sikerül megfertőznie az embereket, mindkét betegségtípust előidézheti. A művészet közben se nem jó, se nem rossz, hanem csupán valami meghatározatlan szimptómájú betegség, amelynek lehetséges következményei igen sokfélék lehetnek.

A láthatatlan bacilusok vagy "járulékos elemek" ehhez hasonló metaforáját használja Kazimir Malevics, az orosz avantgárd központi alakja is, amikor a művészet eredetének és hatásának féreghajto milyen gyakran tesz kísérletet.

Véleménye szerint az ember csak azáltal válhat művésszé, ha bizonyos vizuális bacilusok megfertőzik. E bacilusok tudattalan vizuális benyomások, amelyek észrevétlenül az ember egész érzékelő rendszerét megváltoztatják. Malevics szerint az ember ostobaságot követ el, ha azt hiszi, hogy e fertőzésből ki kell gyógyulnia, s a bacilusokat megpróbálja elnyomni vagy kiirtani.

Épp ellenkezőleg, meg kell ismerkednie a betegségével, s a kóros állapotot normálisnak, másféle, ám az egészséggel azonos értékű életformának kell tekintenie. Malevics tehát a művészetet fertőző ágensek életeként fogja fel, melyek nem szubjektív úton keletkeznek, nem valamiféle érzés vagy gondolat kifejeződései, hanem a fertőzés titokzatos hatásai, amelyek emberről emberre, s emberről dologra egyaránt átadhatók.

"Fantasztikus volt a hatása!"

De hogy e bacilusok honnan jönnek, hova adódnak majd tovább és miként fertőznek, azt az orosz művész szerint nem lehet tudni. Másfelől, mint az avantgárd mozgalmak többsége, a vírus-programzás és terjesztés is utópikus célzatú. Utópiája olyan világ képét vetíti elő, amely mentes lesz a korunkra jellemző "túlintegrált" rendszerektől, s ezzel mellesleg Keith Haringnek, az amerikai graffiti-művészet vezéregyéniségének vágya is teljesülhet, aki utolsó interjújában, amikor már tudta, hogy AIDS-es, azt nyilatkozta, hogy ő kezdettől fogva olyan vírus akart lenni, amely képes megfertőzni, felbomlasztani a művészet rendszerét.

Ugyanakkor az sem mellékes, hogy bizonyos esetek alapján úgy képzeltem, a komputerkalózok mozgalma, ellentétben az avantgárddal, végképp anonimitásra a paraziták példák az organizmusokra ítélve.

Hiszen aki romboló vírust juttat például a keresztezett féreg fogyasztó kórház vagy hadászati intézmény belső informatikai rendszerébe - ami gyakran megesik - az nem pusztán "kísérletező művésznek", hanem egyenesen terrorista bűnözőnek számít.

Éppen ezért kizártnak tartottam, hogy a komputerkalózkodás az avantgárdhoz hasonlóan valaha is úgymond hivatalossá válhat. De csakhamar megtudtam, hogy rendszeresen megrendezik a komputerkalózok, a hackerek és a crackerek legális nemzetközi találkozóját, a teoretikusok pedig máris beskatulyázták a virális programokat, megteremtve a század eleji művészeti irányzatok számítógépes megfelelőit, ugyanakkor a komputerkalózkodás történeti tényhalmazzá való szelídítésének alapfeltételét is.

Az avantgárd analógiájára a komputerkalózoknak számos folyóirata van, de már nem csak szamizdat és underground, hanem nagy példányszámú hivatalos is. S ami még lényegesebb, a nagy komputercégek úgy próbálnak védekezni a vírusok parazitaellenes tea értékelések, hogy óriási pénzekért egyszerűen felvásárolják őket a kalózoktól.

Ismétlődni látszik tehát a történelem, ami talán újabb alátámasztása lehet a közkeletű sejtésnek, hogy ez már nem is történelem: a rendszer megint a paraziták példák az organizmusokra öleli ellenségeit, vagyis lényegében ugyanaz történik, mint ami az avantgárd végzete lett.

Úgy látszik azonban, hogy ez a stratégia ezúttal nem válik be, ami egyebek mellett bizonyára a komputerkalózkodás meglepő földrajzi eloszlásával magyarázható. Az ember azt föltételezné, hogy e tevékenység központjai valahol a fejlett Nyugaton kell hogy legyenek, ahol az úgynevezett technológiai fejlődés is a legintenzívebb.

enterobiosis szuszpenzió

De nem ez a helyzet. A komputervírusok jelentős része az egykori Szovjetunióban, illetve annak utódállamaiban keletkezett, s nem kis meglepetésre olyan országok is vírusnagyhatalomnak számítanak, mint Bulgária vagy India. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, mindenesetre tény, hogy a komputerkalózok még mindig lépéselőnyben vannak az ellenőrzőkkel szemben, vagyis a komputervírusok kiszűrésére még mindig nincs száz százalékos hatékonyságú eszköz.

Tartalom ajánló

Ennek lehetetlenségét egyébként Fred Cohen már az első számítógépes vírus megszületésének évében be is bizonyította, a tények pedig azóta sem cáfolnak rá.

Szamitogepes féreg az es évek elején ezzel a kérdéssel elkezdtem foglalkozni, szakértői becslések szerint mintegy ezerkétszáz számítógépes vírusról lehetett tudni. Most, egy évtizeddel később, havonta jön létre körülbelül ennyi, az összlétszámuk pedig meghaladja a hatvanezret. Minden jel arra mutat tehát, hogy az úgynevezett info-telematikus társadalom képtelen lesz megszabadulni a maga parazitáitól.

A paraziták példák az organizmusokra kapcsolatban sokféle állásfoglalás lehetséges. Általában nyafogni, szitkozódni és átkozódni szokás, ami érthető reakció, egy dolgot azonban nem szabad szem elől téveszteni: efféle bravúrra maga az élet sem képes. S itt nem csak arra gondolok, hogy minden földi élőlény biológiai paraziták sokaságának - gyakran barátságtalan - jelenlétét kénytelen elviselni, hanem valami lényegesebbre.

Biológiai kutatások azt mutatják, hogy a legegyszerűbb egysejtű organizmusok, az úgynevezett prokarióták körülbelül három és fél milliárd évvel ezelőtt jelentek meg a Földön és legalább kétmilliárd évig ez volt minden: baktériumok, kék-zöld algák és ehhez mint egy gyerek, hogy zabáljon egyszerű rokonaik. Lynn Margulis szerint ekkor néhány ilyen egyszerű lényt meghódítottak a paraziták, melyekről aztán kiderült, hogy álruhába bújt áldások, hiszen a hódítók és a meghódítottak egymás társaságában jelentős előnyöket élveztek kiérdemelve, hogy ettől kezdve szimbiotáknak nevezzék őket a biológusok.

Együttes erejük forradalmian új entitást hozott létre, az úgynevezett eukarióta sejtet, amely már rendelkezett sejtmaggal, s amely nem kevesebbet, mint a többsejtű élet lehetőségét jelentette! Legyünk végre tisztában a helyzettel: ha a paraziták a társadalmi rovarokban távoli múltban nem támadnak a kórokozó paraziták, akkor mi sem lennénk abban a paraziták példák az organizmusokra helyzetben, hogy az info-telematikus társadalom parazitáit szidalmazzuk.

A paraziták példák az organizmusokra nemcsak hogy ilyen társadalom nem létezne, hanem semmilyen sem. Rólunk már nem is szólva.

Akkor hát mi lenne? A biológusok szerint valamiféle energia-gazdag lé, benne magányos, önmagukat unos-untalan reprodukáló, a paraziták példák az organizmusokra alacsony szintű életformákkal - s mindez talán egészen addig tartana, míg meg nem támadnák őket a paraziták.

Vajon érzünk bármiféle nosztalgiát az efféle létforma iránt? Aki nem, annak már a fentiek okán is kutya kötelessége fölülbírálni azt a negatív képet, amely a mi individualista kultúránkban a parazitákat övezi.

Navigációs menü

Mert a parazitáktól félünk, s ugyanakkor meg is vetjük őket. Félünk a fertőző bacilusoktól, a vírusoktól és a baktériumoktól, mert betegséget és halált okozhatnak; rettegünk a számítógépes a paraziták példák az organizmusokra, mert kitörlik a doktori disszertációnkat, tönkreteszik a gépünket, s megakadályoznak bennünket korunk egyik fő imperatívuszának zavartalan teljesítésében: abban, hogy szüntelenül aktívan működjünk a határtalan kommunikáció és interakció szent terében.

Ugyanakkor meg is vetjük a parazitákat, mert azokra a polgártársainkra emlékeztetnek, akik képtelenek megállni a saját lábukon, nem dolgoznak, lopják a napot, mások nyakán élősködnek. Ám mégis megpróbáljuk ellesni a paraziták trükkjeit, talán azért, a paraziták példák az organizmusokra ne bennünket fertőzzenek, hanem mi fertőzzünk másokat: a számítógép-vírusokat pajkos vagy rosszindulatú emberek programozzák és küldik széjjel a világba, biológiai vírusok pedig már az es évek közepe óta szintetikus úton elállíthatók.

S ami előállítható, azt a mi civilizációnkban rövidesen nagyüzemi méretekben el is kezdik gyártani. A programozókhoz és a genetikusokhoz képest tehát a művészek ártalmatlan lények benyomását keltik, akik fenyegetőnek tetsző, ám alapjában ártalmatlan metaforát gyártanak a vírusból, vagy - mint az a Velencei Biennálé szlovén pavilonjában történt - afféle ready-made gyanánt virális számítógép-programot helyeznek művészeti kontextusba.

A helyzet azonban, legalábbis a neo-darwinisták szerint, nem ilyen egyszerű. Daniel C. Dennett nagyszabású víziója szerint Földünkön kevesebb mint százezer évvel ezelőtt a paraziták újabb inváziója kezdődött, ami döntőnek bizonyult a mai állapotokat illetően.

Ezen új hódítók, ahogy Dennett fogalmaz, "tudat és szándék nélküli vendéglátóikat valami teljesen újjá, szellemes szállásadókká formálták, akik a modern fegyverzetű megszállóiknak köszönhetően el tudták képzelni a mindaddig elképzelhetetlent, s úgy szökelltek át a tervezési téren, mint még soha senki".

a paraziták példák az organizmusokra széles szalag gyógyszer

Kik vagy mik ezek a félelmetes támadók? Az új parazita megszállókat Dennett mémeknek nevezi, azt a gyökeresen új egyedet pedig, amely akkor jön létre, amikor a mémek egy bizonyos fajta állatot jól megfertőznek, embernek hívja. Nézzük, miről is van szó. Természetesen Richard A paraziták példák az organizmusokra angol neo-darwinista úgynevezett "második replikátorairól", amelyek elnevezését saját bevallása szerint a görögös hangzású miméma szóból vonta el, külön megörült annak, hogy ebben a formájában mennyire hasonlít a gén szóra, emlékeztet a memória szóra, és rokon a francia m'eme ugyanaz szóval.

Az önző gén című ban megjelent könyvében ezt írja: "A mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja. Éppúgy, ahogy a paraziták példák az organizmusokra gének azáltal terjednek el a génállományban, hogy spermiumok vagy peték révén testből testbe költöznek, a mémek úgy terjednek a mémkészletben, hogy agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, amelyet tág értelemben utánzásnak nevezhetünk.

Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, akkor továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti cikkeiben és előadásaiban. Ha egy gondolatnak sikere van, azt mondhatjuk, hogy agyról agyra terjedve szaporodik. Bizonyos értelemben igen. A mémeket olyan információs mintákként szokás meghatározni, amelyek replikáció, azaz másolódás útján adódnak át. Miként a biológiai vírus túlélését csak valamely gazdasejt biztosíthatja, amelyet képes rávenni önmaga lemásoltatására, a mémek is ilyesfajta trükknek köszönhetik az "életüket", pontosabban a túlélésüket.

A gondolat például önmagában ugyanúgy életképtelen az önálló anyagcsere abszurd lehetőségéről nem is szólvamint a vírus.

Ez a helyzet áll fenn mindaddig, amíg nem kommunikálódik, illetve a memetika nyelvén szólva: amíg be nem hatol valamely gazdaszervezetbe agybaott meg nem ragad be nem vésődik az emlékezetbe és szállásadóját az embert arra nem készteti, hogy elkészítse replikációját tovább adja embertársainknak. Cloak amerikai antropológus kifejtette, hogy a kultúrát apró, egymástól független cseppecskék alakjában gyűjtjük magunkba, melyeket azután "kulturális korpuszkuláknak" illetve "kulturális utasításoknak" nevezett.

Mint a kisebb verrakok onmagukban

A kulturális utasításokat olyan élősködőkhöz hasonlította, amelyek ellenőrzésük alatt tartják a gazdaszervezet bizonyos viselkedésformáit, ahogyan például az influenzavírusok tüsszögésre késztetnek bennünket, hogy saját terjedésüket biztosítsák. A következő eredményre jut: "Röviden szólva a 'mi' kulturális utasításaink nem nekünk, a szervezetünknek dolgoznak; mi dolgozunk nekik". Cloak eszmefuttatásában, amelyet Dawkins is ismert Az önző gén írása közben, már benne van a memetikai megközelítés lényege: a mémek nem minket szolgálnak, hanem - miként az "önző" gének is - csak saját lemásolódásukkal törődnek.

Tudatunk, kultúránk csupán tenyészhely a számukra, amely evolúciójuk színtere és eredménye is egyben. Evolúciójuké, de csupán abban a semleges, minden előzetes tervtől, céltól és iránytól mentes értelemben, ahogy ez a szó a neo-darwinizmusban használatos. Miként egy faj génállománya az egyes gének együttműködő szövetsége, a kultúra a választott gyógyszer az enterobiosishoz a hagyomány sem más, mint a mémek kooperatív együttese: egy-egy mémplex.

Ezek a mémplexek azután időről időre változnak, fergek angolul és elveszítenek tulajdonságokat, korábbi korokból származó tulajdonságokat pedig megtartanak.

A mém-elmélet Dawkins számára csupán szemléletes példa, pedagógiai segédeszköz volt ahhoz, hogy megmutassa: a gén csupán speciális eset, és az egyetemes darwinizmusban vállalt szerepét eljátszhatja minden olyan létező, amely megfelel a replikátor meghatározásának. Az önző gén című könyvének végén kifejti, hogy "minden élet replikálódó egységek eltérő túlélése révén fejlődik ki. Elképzelhetők mások is. Ha vannak, akkor - feltéve, hogy más feltételek is teljesülnek - szinte elkerülhetetlenül egy evolúciós folyamat alapjává válnak".

Ezt a feladatot szánta Dawkins a mémeknek, hangsúlyozva, hogy a gének és a mémek evolúciója analóg ugyan, de mindkettő önálló utat jár. A különbségeket hosszasan lehetne sorolni. A legfontosabb talán az, hogy a memetikai átadás nagyságrendekkel gyorsabb, mint a genetikai, s nem csak függőlegesen, nemzedékről nemzedékre, hanem - miként a vírusfertőzés járvány idején - vízszintesen is helmint rossz kezelés mémjeink egy részét szüleinktől kapjuk, de még számosabbak azok, amelyeket a környezetünkből, társainktól, tanárainktól, a médiából szedünk fel.

A másik rendkívül lényeges különbség az, hogy a memetikai evolúció, ellentétben a genetikaival, lamarckista. Ez azt jelenti, hogy míg a szerzett tulajdonságok genetikailag nem adhatók át a következő nemzedéknek, memetikailag ez játszi könnyedséggel zajlik nap mint nap.

A body-builder labdányivá duzzaszthatja az izmait, ám ennek genetikailag semmiféle hatása nem lesz gyermeke izmosságára nézve, ugyanúgy, ahogy a tudós August Weisman is hiába vágta a paraziták példák az organizmusokra nemzedékeken át kísérleti egerei farkát, ez semmilyen érdemleges hatást nem fejtett ki az utódok farkának hosszára.

De ha a szakácsnő megsúgja a lányának, hogy miként kell finom borsólevest főzni, vagy ha filozófus az arisztotelészi logikával szórakoztatja családját, azt lehet mondani, a paraziták példák az organizmusokra mindketten szerzett tulajdonságukat a tudásukat memetikai úton adták át az utódoknak.

További lényeges különbség, hogy míg a gének fehérjeszintézist szabályzó programok, aminek eredményeit minden szakaszban befolyásolják a rendelkezésre álló anyagok és a környezeti feltételek, a mémek elménket, azon keresztül pedig viselkedésünket befolyásolják.

S míg a gének hihetetlenül pontosan másolódnak, a mémekről ez nem mondható el, ami egyebek mellett azzal magyarázható, hogy memóriánk eléggé megbízhatatlan masinéria.

De akárhány különbséget sorakoztatunk is fel, a lényeg fitofág paraziták az, amit Susan Blackmore állít: "A mémek teljesen megfelelnek a replikátor szerepének, mert mind a három szükséges feltételnek eleget tesznek: a paraziták példák az organizmusokra a magatartás formái és részletei öröklődnekmódosulás hibákkal, díszítésekkel vagy más változatok a paraziták példák az organizmusokra másolódnak és kiválogatódás csak néhány magatartás másolódik sikeresen.

Azt a bútordarabot például, amelyre most időnként csüggedten rákönyökölök, memetikai értelmezés szerint azért nevezzük asztalnak, mert ez volt az a mém, amely egy adott területen a magyar nyelvterületen a legsikeresebben replikálódott, vagy ha jobban tetszik, ez volt képes a legtöbb agyat megfertőzni, s önnön másolatainak elkészítésére bírni. S ki tudná megmondani, hány változat vérzett el ebben pokoli versengésben?

A lényeg azonban az, hogy a mémeknek ez a semleges értelemben vett evolúciója, akárcsak a génekénem feltétlenül valami érdekében történik: "egy kulturális jellegzetesség lehet, hogy csak azért alakult ki úgy, ahogy kialakult - szögezi le Dawkins - mert önmagára nézve előnyös". Másként szólva, nincs szükségszerű kapcsolat egy mém replikatív ereje, a saját szempontjából értelmezett "rátermettsége", és a mi rátermettségünkhöz a paraziták példák az organizmusokra hozzájárulása között, bármilyen mérce szerint is ítélnénk meg azt.

Ez a géncentrizmus analógiájára bevezetett mémközpontú szemlélet lényege, amit Daniel C. Dennett, "minden mémelmélet-kutató filozófiai mentora" ahogy maga Dawkins titulálta őta következőképpen fogalmazott meg: "A mémek első szabálya - a génekhez hasonlóan - az, hogy a replikáció nem szükségképpen valaminek a javára történik: azok a replikátorok virágoznak, amelyek alkalmasak.

A példákat megint csak sokáig lehetne sorolni, de szorítkozzunk a legtipikusabbakra. Az öngyilkosság, a cölibátus vagy a szüzességi fogadalom mémje annak ellenére életképes, hogy génjeink imperatívuszával a legkevésbé is törődne.

Vagy más szempontból itt van a közismert lánc- vagy hólabdalevél, aminek ősidők óta számtalan változata kering a világban, anélkül, hogy bármiféle haszna vagy értelme lenne. Dawkins elmevírusként elemez egyet, de én inkább egyszerűbbet választanék attól a Dan Sperbertől, aki ugyancsak a járványtan fogalmaival igyekszik leírni a legtágabb értelemben vett kultúrát.

Íme: "Csinálj tíz példányt erről a levélről, s küldd el tíz különböző embernek. Ezt a láncot Santiago de Compostellában kezdték. Ne szakítsd meg a láncot! Kovácsné tíz példányt küldött el ebből a levélből, amikor megkapta, s ugyanazon a héten nagy lottónyereménye volt. Kardos úr lemásolás nélkül kidobta a levelet, s másnap elvesztette az állását. Semmi, hiszen nyilvánvaló hazugság az egész. Elvégre Kovácsné ebből a levélből semmiképpen orsofereg babaknal küldhetett el nemhogy tíz, de egyetlen példányt sem, lévén, hogy a nagy nyereményhez, amiről szó van benne, a levél szerint is csak az elküldés után jutott hozzá.

S természetesen ugyanez érvényes Kardos úrra is.

Paraziták - mit érdemes tudni róluk?

Akkor hát miért terjed mégis? A memetikai magyarázat szerint azért, mert a lehető legtisztábban testesíti meg a vírus szerkezetét. Ugyanarra szólít fel, amire a biológiai vírus a gazdasejt DNS-ét vagy a számítógépes vírus a gazdaprogramot: "Másolj le!

Hofstadter önreplikatívaknak vagy vírusosaknak, és változataik sokaságát elemezte a Metamágikus témák című könyvében.

Olvassa el is